01.25.10
The One With The Leaves
“A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem – ismételte a másik. – Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első. – Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások és mindig újra?
- Biztosan igaz – suttogta a másik. – El se tudom képzelni… Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- És mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk…
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak – felelte a másik. – Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról – mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem… hagyjuk… de… mi másról beszélhetnénk?… – Hallgatott, és kis szünet után folytatta: – Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk – csillapította az első. – Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
- Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a második –, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye nagyon megváltoztam? – érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla – erősítette az első – Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó nálam ez egészen más…
- Ugyan, ne tréfálj! – vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan. – Nem hiszek neked… legalábbis nem egészen… de köszönöm, hogy olyan jó vagy… te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó… most… – mondta a második levél – én… – Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.”
Loading ...